Egyedül sétálok a sötétben. A hó ropog a talpam alatt. Tudom , hogy eredetileg félnem kéne , de minden olyan szép, békés és tiszta. A hó fehérsége minden rosszat meglágyít, eltompít , még a messziről hozzám szűrődő sikolyok hangja is barátságos, mert tudom csak hozzám hasonló emberek akik szórakoznak vagy éppen megcsúsztak. Agyamban az elmúlt egy hét lidércei kísértenek és az a fájdalmas péntek reggel , amikor már nem tudtam visszafogni a könnyeket , amik már 2 hete gyűlnek és gyűlnek bennem. Most , hogy már tudom az okokat , valamivel könnyebb , de a sebek , amiket ejtett nem gyógyulnak be csak ennyitől. Nem fázom , pedig kéne , az időérzékem is rég elhagytam még valahol az utcánk sarkánál. Mintha más térben és időben lennék. Valami csodálatos érzés, kifújom a levegőt , mintha ezzel minden gondomat eltudnám fújni és valóban , ahogy egyre messzebbre jutok egyre csak könnyebb a lelkem. Egy könnycsepp gördül le az arcomon , most úgysincs értelme visszafogni magam , senki nem lát. A telefon csörgése szakít ki önmagam erős sajnálásából. Hazavárnak.
Ez az egyetlen dolog ami még mosolyt csal az arcomra. Az otthoni meleg szeretett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése